Ezek az apró kagylócskák a kedvenceim. Szeretem, ahogy a hálóban, amiben többnyire elém kerülnek sejtelmesen összedörzsölődnek. Hangjuk, mint amikor a szél belekap a villanyoszlopon kicsorbult porcelán babákba.

 

A spagettis változatát szeretem a legjobban, ami lényegében nem más, mint jó fajta olaj, bőségesen fokhagyma, pepperoncino, fehérbor, petrezselyem. Klasszikus felállás. Ha igazán selymes szószt akarok, akkor kerül bele vaj is, és hát többnyire azt akarok.

Idősebb nénikéktől láttam olasz faluhelyen, hogy a kagylókat vízben áztatás után, aminek során némi homok kiázhat a kagylókból, azonnal forró olajba vetik a kagylókat, és lefedik, hogy gyorsan kinyíljanak. Lehet, hogy ez nem szabályos, de eddig mindig így csináltam, és most sem tágítok tőle, mert ez a leghatékonyabb, és igenis megőrzi a kagylót érő agresszív hőhatás nyomán keletkező aromákat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szóval bele a forró olajba, belefojtom, sistereg, mondanom se kell, hogy az olaj szűretlen, friss idei termés, szemre, mint a méz. Ez a mostani készítményem egy lényeges összetevő vonatkozásában eltér a fentebb felsoroltaktól, hogy a képen látható zöld az nem petrezselyem, hanem koriander. Petrezselymet is teszek majd bele, de csak egy keveset, Azt szeretném, ha a koriander dominálna. Ehhez választottam a bort is, ami dűlőszelektált tokaji, szóval nem akármilyen lőre, hanem önmagában is karakteres itóka.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kagylók sisteregnek, vonaglanak, (na, jó, ezt nem tudtam kihagyni, akit zavar ugorjon…), kicsit csökkentem a hőt és belesöpröm a lábosba a fokhagymát és a pepperoncinot. Megkeverem, ügyelek arra, hogy ne égjen oda. Most történik a misztérium: most keverednek a felszabaduló illó olajak egymással. Így születik az alap íz, ami miatt érdemes tenger mellett élni: egymásba kapaszkodik a tenger sója, lelke a földi lényeggel, a fokhagyma erejével, illatával, a pepperoncinoból kiszabaduló pirospozsgás nyelvbe markoló csípősséggel. Ezt az egészet az olaj selyme boronálja egybe. Úgy, hogy most jöhet a bor, az a jó, ha sistereg, majd lágyan rotyog, gyöngyözik, párolog. Most történik a következő csoda, amikor a tenger, és föld a borban rejlő ásványi tartalommal vegyül. Alkímia magas fokon. Belekóstolok a lébe, és sírva fakadok, a természeti kincsek a lábasomban, a tűzhelyemen egymásba kapaszkodva, mintha csak engem ünnepelnének. Rövid pillanat ez, egy villanás, ennyi nekem is jár…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Külön ódát zenghetek a Verrigni tésztához, ami nem ám csak egyszerű spagetti, hanem bronzformában megmunkált tészta költemény, méltó társa a többi szereplőnek.

Szépen összeforrt, aminek össze kellett forrnia, került bele vaj is, így hát jöhet bele a tészta, amit lobogó vízben közel nyolc percet főztem. Bele a kagylós, boros lébe, megkeverem. Beleolvad, azonnal otthonosan elhelyezkedik, kinyújtózik, körbeindázza a kagylókat, magára tapasztja a fokhagymát, fürdik a boros lében, örül a vajnak, élvezkedik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És most a végén bele a koriander, és a petrezselyem. A koriandertől megbolondul, sikongat, forrong. Összekeverem, de nem hagyom elfonnyadni a zöldeket, frissen tapadnak, kiengedik illatukat, a boros léhez adják földes, csípős ízeiket. A pepperoncino összeszedheti magát, hogy méltó versenytársa lehessen a koriander friss földi, fojtó pikantériájának. Elképesztő, hogy milyen új varázslatot okoz a koriander, nagyon dögös. A bor befogad, elrendez, ásványaival rendbe tesz, adagolja a vibrálást, és mindez azért, hogy a kagylók jól érezhessék magukat. Nem beszélve rólunk, akik néhány perc alatt felfaltuk az egészet: bizonyítékul, íme, az üres kagylóhéjak. Havas, zimankós, zord téli este, zúzmarás faágak távolban felcsillanó látványa mellett, mi lehet jobb…