Személyes érzéseim a rituális disznóöléssel kapcsolatban meglehetősen egyértelműek. Ámbár nem volt még alkalmam részt venni eme férfiasnak ismert téli eseményen, és irodalmi ismereteim se győztek meg arról, hogy a disznóölés fagyos, pálinkás izgalmai fokoznák a hús iránti étvágyamat, de az a tény, hogy a disznótor alkalmából, még ha rövid időre is, de meg kell ismerkednem az esemény főszereplőjével, a hízott disznóval, még inkább elriaszt. Nem tagadom, hogy az év közbeni átlagos disznóhús fogyasztásom a hazai átlagnak megfelelő és a feldolgozott sertés látványa sem okoz problémát számomra, talán éppen azért, mert a részleteiben látott állat nem kelti bennem a szenvedő élőlény képzetét. Viszont nehezen tudom elképzelni, hogy az ölés előtti disznó látványát, életteli és feltehetően végzetét sejtő pillantását feledtetni tudná a frissen feldolgozott disznótoros pecsenye, aminek éppen az a lényege, hogy azon melegében kerül a serpenyőbe és állítólag kivételes kulináris élmény. El tudom képzelni, sőt bizonyos ősemberi törzsi szokások, az elsődleges éhségen túli korai kulináris vágyak nyers kielégítése is eszembe jut róla, de inkább nem kérem.

Az is az igazsághoz tartozik, hogy abban a pillanatban, ha távol az ólaktól kolbászt, vagy hurkát látok, akkor mindez megszűnik és más falánk polgártársaimhoz hasonlóan gondolkodás nélkül nekilátok és igen csak ügyelnem kell arra, hogy fegyelmezett, civilizált embernek mutatkozzak és ne éhező ősembernek, ahogy beleharapok a roppanós bélbe töltött májasba vagy véresbe, nem beszélve a sült kolbászról, aminek már az illatát is legszívesebben megharapnám.
A továbbiakban megpróbálok személyes érzelmeimtől kissé eltávolodva értekezni a disznótorról és némi tudományosnak mondható tájékoztatást adni eme ősi jelenségről.
Az idők folyamán Európa nagy részén három élelmiszerfajtához kapcsolódott valamilyen ünnep: a szőlő leszedéséhez a szüreti mulatság; a búza betakarításához az aratóbál és a disznóöléshez a disznótor. A három megünnepelt élelmiszer közül egyedül a disznóölésnél hús az élelmiszer anyaga, adódnak azonban egyéb különbségek is. A szürethez és az aratáshoz kapcsolódó ünnepen is esznek-isznak, de a hangsúly a mulatságon, a zenén és a táncon van; a disznótornál csak az evés-iváson. Ugyanakkor a disznóölés, amely az arató- és a szüreti báltól eltérően soha nem volt népünnepély, hanem bensőséges családi ünnep, rítusának minden elemét és a vele járó örömöt a mai napig változatlanul megőrizte. András napja az elsőhagyományosan disznóölő nap, ettől kezdve egészen farsang végéig hol itt, hol ott vágnak disznót faluhelyen.  A korai kelés és a vele járó nagy munka ellenére ugyanolyan öröm, mint amilyenről beszámol a múlt század elején a szegénysorból származó Táncsics Mihály éppúgy, mint Podmaniczky Frigyes báró.
 
„Hát még mit mondjak arról, amikor adventben a disznóölés ideje bekövetkezett? A szükséges késeket előtte való nap estve megköszörülték, ennek hangja volt a legszebb zene, mit gyerekkoromban hallottam. Bár mily korán kelt föl apám, bátyám a következő nap hajnalán: én már előbb ébren voltam, és sötétben cühelődtem föl, hogy a nagy munkából valamiképpen el ne késsem”
„A sertéshizlalás nem volt ritkaság még a főváros leglakottabb részeiben sem; mert hisz tudva levő dolog az, hogy a magyar ember nagyon kedveli a sertéshúst, kolbászt, hurkát, májosat. […] Pesten alig tartott s rendezett valaki nagyobbszerű disznótorokat, mint Thaisz András Szövetség utcai házánál. […] A disznótor a következő nevezetesebb fázisokat foglalta magában: ölés, perzselés, forrázás, bontás, a különféle pecsenyéknek való húsok, kolbász, hurka, májos töltelék elkészítése s a belekbe való töltése; végre nyílt tűz mellett sistergő sütés, s annak elnémulása után azonnal: tálalás. Ez után a különféle, a sertésből kikerülő ételek a legjobb kedvben s pohárköszöntések között fogyasztattak el.”
Fentiekből világosan kitűnik, hogy eleink, nagyjaink nem figyelmeztek oly képmutatással, mint jómagam a hízott disznó esetleges élethez való jogait illetően és skrupulus nélkül élvezték a nagy téli húsünnepet.
A disznóölés házilagos formájának némiképp az enyémhez hasonló okokból történő európai, főképpen észak-európai ellenzése ki is törölheti a falusi naptárakból a disznótort. A közelmúlt egyik híre volt, hogy olyan kormányrendelet készül, amelyet, ha betartunk, jövőre nem lehet már kóstolót adni a házi disznóvágások kiváló termékeiből, s az Unió is további szigorításokat tervez a területen.  Az országos főállatorvos helyettese cáfolta a híreszteléseket. Mint mondta, nincs szó a higiénés viszonyok szigorításáról sem.  A skandináv országok az Európai Unió számára a közelmúltban azt javasolták, hogy módosítsák az állatok leölésével kapcsolatos szabályozást. Elképzelésük szerint például a sertéseket még a házi torokon is csak szakképzett, írásokkal rendelkező böllérek vághatnák le. Az északiak terve a németek és közép-kelet-európai államok, köztük hazánk ellenvéleménye miatt zátonyra futhat. Az ügyben később várható döntés, de a magyar álláspont tűnik befutónak.
Kíváncsi lennék, hogy az északi halászok ismert kedvtelése, miszerint a kifogott hal máját azon melegében-hidegében, nyersen kell elfogyasztani, miként illeszkedik a skandináv állatvédelmi előírások szigorú sorába.
Megnyugodhatunk, ahogy lehet görbe az uborka, a disznóölés is marad legnagyobb örömünkre...

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tedaprajev.blog.hu/api/trackback/id/tr392302567

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása