Matsuhisa: Ideálisabb legendát kitalálni sem lehetne egy világsikerhez, ez meg ráadásul igaz is…
 
Ki gondolná, hogy milyen kemény életútja volt ennek a csendes japánnak, amíg a mai állapotnak megfelelő 21 országban 23 éttermet működtető nagy vállalkozóvá lett.
Klasszikus életút a reménytelen szegénységből, szinte kizárólag a szorgalmas és kitartó munka révén. Mégis lehet valami azokban a regényekben, amelyekben, amikor a kitartó munkaerkölcsről, és töretlen vállalkozó kedv egybefonódásáról olvastam, akkor befejezetlenül lecsaptam a könyvet. Persze ma is azt vallom, hogy nem mindegy, hogy hol fonódik kibogozhatatlanul egybe a két említett tulajdonság.
 
Nobu Matsuhisa már kora gyerekkorában,- apja tragikus halála eleve hamar kilendítette a gyerekkor gőzös álmaiból,- a sushi séf fegyelmezett életmódjára vágyott. 11-12 évesen járt először sushi bárban, akkoriban nem volt még Tokióban annyi sushi bár, mint manapság. Kiváltságnak számított betérni egy ilyen helyre, ami inkább egy aprócska szentélyre hasonlított, mint egy étkező helyre. Irrasha, hangzott a kiáltás, ahogy valaki belépett ebbe a szentélybe. Ez eldöntötte a fiatalember sorsát. Egy életre választott. Örökre emlékezetes maradt a borecet és a szója jellegzetes illata, és a másik kiáltás, ahogy minden rendelés után elhangzott toro! gyoku!
Az iskolái után azonnal elhelyezkedett a Matsuei nevű sushi bárban és 7 évig ott dolgozott, ebből 3 évig, mint mosogató. És itt kezdődik a dolog furcsasága, mert nyilvánvaló, hogy nem minden mosogatóból lesz világmegváltó vendéglő tulajdonos, sőt, igencsak felfordulna a világrend, ha a mosogatók eleve csak átmenetinek tartanák a munkájukat, bár utánpótlás mindig van.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Viszont abban talán mégis különbözött a többi mosogató, takarítótól, hogy minden hajnalban a sushi mesterrel kiment a tokiói halpiacra, kezében a kosárral és 3 évig csak azt nézte, hogy miként választ a mester, majd cipelte a tenger különös teremtményeit. Nem rossz iskola a világ legjobb halpiacán csendben figyelni, és cipekedni. Ez is olyan regényes, mert 3 év, az 3 év az életből. Még egy előny adódott a hal cipelésből, hogy az éteremben ezt követően ő pucolhatta, bonthatta a halakat. És, amikor felszabadult egy hely a konyhán, akkor a mester előléptette, ettől fogva sushit készíthetett.
A következő regényes elem az volt, amikor már, mint sushi mester, ekkor volt 24 éves, találkozott egy japán származású perui úriemberrel, aki történetesen visszajáró vendég volt a Mastsuei-ben.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Biztos nem Fujimori a kalandor természetű ex perui elnök, hanem egy közönséges üzletember képében jött el a kísértés, mindazonáltal nem véletlen, hogy van valami titokzatos perui-japán lélekvonal, ami, ha másképp nem is, de a tenger gyümölcseinek ismeretében, és szeretetében mindenképpen megnyilvánul. Elég csak a ceviche-t említeni. Nem volt min gondolkodni, azonnal átköltözött Limába, ahol a Csendes óceán közelsége biztosította a megszokott extra minőségű halat. Kevés sushi bár volt akkoriban a hetvenes évek Limájában, bár létezett jelentős számú japán közösség. Innentől 49%-os tulajdonosa volt az üzletnek, bár mindent ő csinált. Alkalmazkodnia kellett ahhoz a körülményhez, hogy akkoriban még nem voltak beszerezhetőek a ma szokásos félkész japán alapanyagok, mint a halpaszta stb. Ezért mindent maga készített, vagy talált ki. Lényegében innen datálódik az a sajátos Nobu stílus, ami ma is érvényes: a nehéz idők edzették.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A limai halpiacon nem volt könnyű a hal beszerzés, nem mintha nem lett volna elég jó minőségű hal, hanem a meglehetősen sajátságos dél-amerikai alkudozási rituálé miatt, amit nem sikerült azonnal elsajátítania. Azon kívül ezek a halászok nem adtak el mindent, amit fogtak. Egy alkalommal Nobu látta, hogy az egyik halásznál rengeteg angolna van, amit arrafelé senki nem tartott semmire, de még sem akarta a halász eladni. Nobu alkudott rá, és arra a kérdésre, hogy mi célból venné, azt válaszolta, hogy a kutyája még Japánban hozzá szokott az angolna húsához, és nem hajlandó mást enni. A halász jót röhögött, de néhány dollárért eladta a közel 30 kilónyi angolnát. Mondanom se kell, hogy másnaptól már a sushi bárban gazdagította a sushi kínálatot, és tempura formában is jól ment. Néhány héten át így vásárolta Nobu az angolnát, míg egy szép napon a halász jelentőségteljesen rákacsintott és a kutya hogyléte felől érdeklődött. Azt történt tudniillik, hogy egy másik séf, egy másik étteremből szintén vásárolta az angolnát, akitől a gyanútlan halász megkérdezte, hogy szintén japán illetőségű-e a kutyája…
Ettől fogva lett rendes ára az angolnának.
Minden szépen alakult, Nobu kedvelte Perut, egy kisebb méretű palotában élt a feleségével, és az időközben megszületett lányával, az üzlet dübörgött, a japán követség, és a teljes japán közösség imádta az éttermet. Csak egy dolog nem stimmelt, az üzlettársnak teljesen más elképzelései voltak az üzletről. Nobu őszinte szívvel, egy művész odaadó lelkesedésével akarta boldoggá tenni a vendégeit, ezért természetes volt számára, hogy a legjobb, a legdrágább alapanyagokból dolgozzon, a legjobb halat vásárolja. A társ, ahogy lenni szokott, inkább a profitra koncentrált, és ez a küzdelem legalább 3 évig dúlt közöttük, amíg Nobu feladta. Hirtelen döntéssel átköltözött Argentinába, Buenos Airesben dolgozott egy sushi bárban. Kissé szokatlan volt ez, kiváltképp egy olyan országban, ahol a fő fehérje bevitel forrása a hús, és nem a hal. Annak ellenére, hogy Buenos Aires barátságos, és elég olcsó megélhetési körülményeket biztosított, Nobu kezdte felélni megtakarításait, a felesége a második gyerekükkel visszament Japánba, ahová nem sokkal később Nobu is követte. Először a fivére üzemében dolgozott, majd újból elszegődött egy sushi bárba, de továbbra is egy saját étteremről álmodozott.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Megint egy törzsvendég, aki történetesen színészként dolgozott, ötlete volt, hogy nyissanak egy éttermet közösen ezúttal Alaszkában. Anchorage ebben az időben komoly fejlődésnek indult, az ott épülő olajvezeték miatt, ezen kívül az Ázsiába tartó légi járatok is ott szakították meg hosszú repülésüket. Ez mind ígéretes körülménynek számított, hogy belevágjanak. Nobunak majdnem mindegy volt ez időben, csak elmehessen Japánból. Hónapokig építették két kezük munkájával az éttermet, közben Nobu gondoskodott az alapanyag beszerzés megszervezéséről, hiszen továbbra is a legjobb, mindig friss anyagokhoz ragaszkodott. Természetesen komoly adósságokba verte magát, de a nyitás után, amire októberben került sor, 50 napon át folyamatos teltházzal ment az étterem.
Hálaadáskor néhány napra bezártak. Nobu a közelben lakó barátainál töltötte az ünnepeket, mikor is a társa telefonon hívta azzal a hírrel, hogy tűz ütött ki az étteremben. Mondanom se kell, hogy úgy, ahogy volt egy szál trikóban egy biciklire felpattanva oda viharzott az étteremhez, bár nem gondolta, hogy komoly lehet a baj. A helyszínen az irtózatos füsttől szinte alig látszottak a lángok, amelyek porig égették az épületet. Nem volt biztosítása, csak adósságai. Teljesen reménytelennek látta helyzetét, két héten belül visszament Japánba, és az alaszkai lángokkal látszólag füstbe mentek az önállósági törekvései. Megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata is, ami a japán mentalitás szerint nem is egy szokatlan kiút a bajból. De a felesége, meg a két lánya miatt nem tehette, hiszen azok teljesen tőle függtek. Egy hét után egy japán sushi bár tulajdonos barátjánál dolgozott Los Angelesben. Adósságai miatt nem nulláról, hanem jelentős minuszból kezdte újra az életét. Két évi kemény munka után megkapta a zöldkártyát, a baráti munkaadó viszont azonnal kirúgta, mondván, hogy innentől már a szabad az út, álljon meg a saját lábán. Sikerült elhelyezkednie sushi séfként egy másik étteremben, ahol hat és fél évet dolgozott. Itt már annyit keresett, hogy az adósságai visszafizetése után még maradt is némi kezdőtőkéje. A helyet, ahol dolgozott felkínálták eladásra, és ekkor úgy érezte, hogy kilenc évvel az alaszkai fiaskó után eljött az ő ideje. De nem volt elég pénze, ezért egy régi jó barát kölcsönével kiegészítve a megtakarításait 1987-ben megvásárolta az éttermet. Matsuhisa néven futott a hely. Ezúttal a felesége lett az üzlettársa, ennek köszönhetően két éven át csak a saját elképzelései szerint irányította az éttermet.
Megvehette a legjobb minőségű halakat, nem számított a nyersanyagok magas költsége, mert a vendégek elégedettsége, az étterem növekvő jó híre igazolta a koncepciót. Az első két évben csak készpénzt fogadtak el, nem tellett kártya elfogadó automatára. Persze ennek más előnyei is lehettek, ne firtassuk. Az viszont biztos, hogy hasznuk nem igen volt, de minden számla ki volt fizetve, a vendégek elégedetten távoztak és hozták az ismerőseiket. Reklámra szinte egy fillért sem költöttek.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Aztán egy szép napon megjelent egy cikk az étteremről a tekintélyes Food and Wine magazinban. Nobuval együtt heten dolgoztak az üzletben. Az sem volt közömbös, hogy a Beverly Hills –i helyszín sok ismert embert, sztárt vonzott. Így jelent meg egy szép napon
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Robert de Niro is, aki egy évvel később ajánlatot tett, hogy nyissanak egy hasonló éttermet New Yorkban. Nobu átrepült New Yorkba, megnézte a frissen vásárolt hatalmas raktárházszerű épületet, és meghallgatta de Niro nagy ívű elképzeléseit. De a korábban szerzett rossz tapasztalatok miatt néhány álmatlan, bizonytalan éjszaka után visszautasította az ajánlatot. De Niro megértést tanúsított. Mint később kiderült a türelme, megértése termőre fordult.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Továbbra is nagy előszeretettel látogatta Matsuhisa éttermét és élvezte vendégszeretetét. Négy évvel később de Niro felhívta telefonon Matsuhisát és csak annyit kérdezett: Hogy áll a Nobu? Még ekkor is visszautasította, azt mondta, hogy nem jött még el az ideje. De ezúttal de Niro kitartóbb volt és másnap bement az étterembe, és lényegében Nobu ekkor értette meg, hogy ha ez az ember négy éve rá vár és kitartott az elképzelése mellett, akkor talán üzlettársnak is jó lesz. 1994-ben megnyitották az első közös Nobu éttermüket New Yorkban, ami azonnal elsöprő sikert aratott. És azóta folyamatos bővülésben vannak. Ennek a romantikus regénynek az új fejezete lehet a magyarországi Nobu is. Reméljük úgy lesz.
 

 

                                       

A bejegyzés trackback címe:

https://tedaprajev.blog.hu/api/trackback/id/tr392295064

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zico 2010.09.15. 22:47:41

A mesékben az a szép, hogy a dolgok a helyükre kerülnek. A szép mesékben az, hogy mindemellett még katarzist is teremt.
süti beállítások módosítása